3. rész: Külső pályán
Terelő napló - 3. alkalom
Izgatottak vagyunk nagyon. Külső pálya! Óriási terület – vajon sikerül majd egyben tartanunk a birkákat?
Érkezésünkkor többen is jelen vannak. Profik. Csendben figyelünk, és azonnal feltűnik, hogy ezek nem ám azok az édes-nyugodt, életük java részét már leélt birkucik, akikkel a körkarámban dolgoztunk. Ezek kérem szépen jóval fiatalabb, nyurgább és igen rebbenékeny rackák! Már-már inunkba száll a bátorság, pontosabban csak az enyémbe, mert Lizit alig bírom visszafogni, hogy kivárja a sorát.
Édes kicsi lány, mindennel próbálkozik, bár javára legyen mondva, nem hangosan. Csak engedjem már végre be. S amikor már negyed órája csak kívülről figyelünk, elkezd nekem trükköket csinálni. Gyakorlatilag felvonultatja a repertoárját a lábemeléstől kezdve a hátráláson át a pörgésig, hátha valamelyik elnyeri végre a tetszésem, és jutalmul a birkák közé engedem. Hát ezért mondta – még az első időpont tisztázásakor – a Terelő Központ vezetője, hogy nem kell ide semmilyen jutalomfalat, a tevékenység végzése maga a jutalom a kutya számára!
Első körünkben igyekszünk alkalmazkodni a merőben új helyzethez: óriásira tágult tér, hatalmasra szökellő birkák! Valahogy mégis megoldjuk. Elröppen az idő a pihenőig.
Lizi egy vödörből iszik a kakassal. Ma kifejezetten meleg van, a tanya szinte zsizseg a tavasztól, az élettől.
Jön a második kör és az újabb kihívás: tereljük át a birkákat a leszúrt póznák között szlalomban! Tudatos irányba küldés, megfelelő időzítés – és az öt körből egy alkalommal teljesen hibátlanul, szép szabályos ívekkel sikerül! Sikítok örömömben. A tanya vezetője megértően mosolyog. Sose gondoltam volna, hogy egy 'próbáljuk ki heccből' dologból idáig jutunk a harmadik alkalommal. Mert ez nekünk igenis nagy eredmény!
Felszabadultan beszélgetek terelő mesterünkkel, már a pályán kívül, amikor konstatáljuk, hogy a birkák közben eltűntek. Valószínűleg a pálya túlsó, takarásban lévő sarkán legelésznek. És akkor Annamari teljes nyugalommal kihúzza a pulcsija alatt lapuló sípját, néhányszor, különféle ritmusban megfújja, és az addig mellettünk kolbászoló kutyája szélvészsebességgel megindul, majd ugyanilyen hirtelen el is tűnik a szemünk elől. De nem kell ám sokáig várni. Újabb sípjelek, és meglátjuk a birkákat, ahogy közelednek, mögöttük a jellegzetes pózban lépdelő kutyával. Egyenest a kapu felé haladva, semmi kilengés oldalra, semmi leszakadás a csapatból. A résnyire nyitott kapun a kutya egyenként "átküldi" az összes birkát, majd onnan betereli őket a körkarámba. Mindeközben mesterünk meg se mozdult.
Mi sem Lizivel. Csak az állunk esett le.